Hát ezen is túl vagyunk, és most már minden jó lesz. Most hogy visszagondolok, kalandosan indult az első nap, mert véletlenségből a szomszédos társasház kertjébe fordultam be hétfő reggel; egészen hasonlított a két épület és nyitva volt a kertkapu is. Viszont sikerült valahogy úgy becsukni, hogy kifelé már nem nyílt. Így eshetett meg, hogy szeptember 19-én 7 óra 26 perckor a csendes pasaréti zöldövezetben a táskámban 800 ezer forinttal (igen, pénzügyekben kissé ódivatú vagyok) épp másztam ki a kerítésen :)
Alig fél órával később már a műtőasztalon feküdtem. A műtét maga két részből áll: érzéstelenítés, majd a hajhagymák (oké, graftok, hogy kerüljük a pongyola fogalmazást) kivétele hátulról. Ebédszünet után érzéstelenítés a befogadóhelyen, a miniatűr nyílások elkészítése (ez történhet még délelőtt is) s végül maga a beültetés. A technikai részletekre nem is vesztegetek több szót, most csak két meghatározó epizódot emelnék ki az első napról.
Elsőként jött a hajvágás, és ez is egy megrázkódtatás a maga módján. Akinek a kopaszodása már olyan mértékű, hogy rövid hajviseletre váltott, ez csupán formaság. Nekem viszont most jött el a pillanat, hogy teljes valójában szembenézzek a változással. Ugyanis az első hajműtétnek hála a kopaszodásom nem szembetűnő. Persze, ha vizes a hajam vagy bele kap egy nyári szellő, minden látszik. Na most úgy néztem ki mint aki az imént szabadult a dachaui haláltáborból. Ebbe az első sokk is közrejátszott, nagyon rövid hajjal nagyon előnytelennek tartom a megjelenésemet (nem véletlen, hogy a "nullás gép" helyett a nehezebb utat választottam).
Biztos sokakban felmerül, mennyire fájdalmas ez a beavatkozás. Többször, több helyen olvastam, hogy a műtét "lényegében fájdalommentes, mindössze az érzéstelenítő injekciók járnak apró kellemetlenséggel". Nos aki ezt kellemetlenségnek hívja, azt a Nagycirkusz igazán szerződtethetné, fakírnak. Nyilván, fájdalmat és fájdalmat nem tudunk összevetni. Én annyit mondhatok, hogy nekem két éve és most is rémes kínszenvedés. Nem biztos, hogy a fájdalomküszöbünk van máshol, a maga módján elég harcedzett vagyok én is. De annak lehet jelentősége, hogy még se csonttörésem, se foghúzásom nem volt, szóval nem vagyok hozzászokva. Bár ami azt illeti, kicsit olyan mint amikor ismeretlen helyre megy az ember futni: másodjára rövidebbnek tűnik az út. Ezúttal már volt valami fogalmam róla milyen lesz az a sok-sok tűszúrás, így ez a második alkalom már nem járt olyan infernális fájdalommal.
 |
| A donor terület, ahonnan a graftok átvándoroltak |
Azért sokat nyöszörögtem. Nem reagált a testem olyan gyorsan az érzéstelenítésre mint kellene, két nap alatt talán százötven tűszúrásnál is felszisszentem. Aztán a többiből (a hajszálak kinyerése és a beültetésük) már nem érzékeltem semmit, és ez így van rendjén. Délután egyenesen szabad foglalkozás: háttal ülök, a célterületen dolgoznak és közben lehet tévézni, kötni, tetriszen játszani bármit. Az ötlet maga tetszik, biztos jobb a Detroiti helyszínelőket bámulni vagy valami természetfilmet a Szaharáról, mert bevon és ezzel a fájdalmak is enyhülnek. De nekem ez egy feszült sorsfordító pillanat, nem tudok gombnyomása kikapcsolódni. Inkább koncentrálok a semmire. Legyen úgy ahogy a sebésznek a legjobb, számomra az a megnyugtató.
 |
| Hajbeültetés után |
Maradjunk annyiban, hogy lelkileg nagyon megviselt az első műtéti nap. Úgy tekintek erre a
hajbeültetésre, hogy egy lépés hátra, kettő előre. De ott és akkor ebből a visszalépést erősebbnek éltem meg. És elesettnek éreztem magam, pláne hogy a fele még hátravolt. Minden erőmmel próbáltam magamat rászorítani a pozitív gondolkodásra. Máskor olyan könnyen megy. A változás mély nyomokat hagyott bennem, hogy egyszerre nincs hajam. Ezt végletesen fogom fel, az elmúlással, hanyatlással azonosul. S a műtét vége aztán maga az újjászületés.
A második nap lényegében ugyanez zajlott le még egyszer. Szóval akár tekinthetjük két külön műtétnek is. Hétfőn legelöl középen erősítették meg a hajamat (számomra ez volt az igazán fontos), másnap pedig hátrébb mindenfelé, nagyjából egyenletesen eloszlatva.
